Hogy miért a Dóczy? Tulajdonképpen nem is tudom. Így döntöttünk anno a többiekkel a „kisrefiben”. 
Magas pontszámú magyar, kissé kifogásolható matek, s jött a levél, hogy fölvettek. Fölvettek!… Sajnos nem mondhatom, hogy „élénken emlékszem az első éveinkre”. Arra viszont igen, hogy nyolcadik elején úgy határoztam: másik gimnáziumba megyek, elköszönök a Dóczytól. Döntésem komolyságát – akkor – nem vitatva minden közelebbi barátomnak tudtára is adtam, hogy ez az utolsó közös évünk, elmegyek! Hogy mi történt? Most se tudom. Valamikor 2017-ben visszadöbbentem, hogy igen is, jó nekem itt. Hogy szeretem azt, amivé ez a hely formál engem. Szeretem, ahogy terelget, de sosem ránt vissza. Szeretem, ahogy figyel rám, hogy tudja, mi vagyok. Hogy emberré válhatok a falai között. Életem legmeghatározóbb évei voltak a dóczys évek, akármilyen klisé ez. A tanáraim egytől-egyig megtanítottak valamire, amit az utam végéig magammal viszek. 
Tanultam türelmet, tanultam akaratot, tanultam hinni, hogy mindig van jobb, és tanultam szeretni! Szeretni úgy, ahogy felebarátot szeretni kell, szeretni Őt, aki tőlem mindent elvisel. Megértettem, hogy miért lehetek hálás azért, ha elbukom. Megértettem, hogy milyen az, ha nálam nagyobb a feladatom. Megtapasztalhattam, hogy milyen igazán szeretve lenni. Tudtam azt, hogy van kihez fordulnom, van kitől kérdeznem. Tudtam ám keseregni is. Tudott az élet sok mindent mutatni, amit jó, hogy itt vészelhettem át. Mindezektől vagyok én örökre dóczys. Itt abban a légkörben nőhettem fel, amiben mindig is akartam: szerettek, s szerethettem.
2020-11-28