Somorjainé Lovász Julianna

A „kisrefis” évek után egyértelmű volt, hogy a Dóczyban folytatja tanulmányait Soma, hármójuk közül a legidősebb. 2004-ben debütáltunk, és bár természetesen izgultunk, hogy a boldog általános iskolai évek után, 13 évesen gimnazista lesz a gyerek, de hamar bebizonyosodott, hogy izgalomra semmi ok, egyrészt mert Soma már akkor is talpraesett volt, másrészt többen a kisrefis osztálytársai közül itt is egy osztályba kerültek, a harmadik részt pedig természetesen a Dóczy tette hozzá. Hat év múltán, aztán, amikor átadta a patinás kilincset fiatalabb öccsének, Sebestyénnek, már mindannyian tapasztaltabbak voltunk, Sebi azt látta, hogy Soma remekül érzi magát a Dóczyban, így számára is ez volt az út. Ők is többen jöttek együtt a Kisrefiből, ráadásul sokan nagy tesójuk után ültek be a padokba.Azt is szoktuk mondani, hogy az iskola a második otthona a gyerekeknek. És valóban, a dóczys évek alatt volt elég lehetőségünk, hogy megtapasztaljuk a szeretetteljes, de következetes légkört, a testi-lelki épülést, a támogatást, ha arra volt szükség, de a fegyelmező szót is, ha az vitte előre az ügyet. A református értékrend volt az alapja mindennek, és az osztályközösség valódi közösséget alkotott, ahol osztályfőnökeink, tanáraink szeretettel, türelemmel, kellő humorral és pontosan elegendő határozottsággal terelgették a kis zöldfülűekből az évek során egyre érettebbé váló ifjúságot. Külön köszönet és hála Éva néninek, aki a mai napig figyelemmel kíséri volt diákjait, akik nagy örömmel dúskálnak ebben az örökös dóczys állapotban. A fiúk életében nagyon fontos szerepet játszott (és játszik ma is) a sport. Ehhez is sok támogatást kaptak, sikereiknek együtt örültek, biztatásban és elismerésben sem volt hiány. Nem hagyhatom ki, hogy a tantestület mellett az iskola minden dolgozója kivette a részét a nevelésből, és a mai napig emlegetik a fiúk Ica nénit, Terike nénit, Irénke nénit… ?Hogyan is éltük meg szülőként ezeket az éveket? Nyugodtan, minden szempontból biztonságban tudva őket. Soma inkább humán, Sebestyén inkább reál beállítottságú, így mindkét tantárgycsoport oktatására kaptunk példát, és ma, amikor egyikük már végzett szakember, másikuk pedig halad a célja felé, elmondható, hogy jó alapokkal vették az egyetem felé vezető akadályokat. A tudás megszerzése mellett kiemelném azt a statisztikailag nem mérhető szilárd értékrendet, ami – tökéletesen megegyezett az itthonival -, mely szerint légy felelős magadért, támogasd a társaidat, légy őszinte, kitartó, nyitott és elfogadó, tiszteld a hagyományokat, és távol álljon tőled a közönyösség. Szülőkként nagyon fontosnak tartottuk, hogy olyan őszinte kommunikáció folyhatott tanár-szülő, gyerek-tanár-szülő között, ami – bár nem mindig volt „fájdalommentes”-, de mindig célra vezetett és útmutatást nyújtott. Közösen éltünk át egy-két kedélyt borzoló eseményt is, néha a határokat feszegették a „csínytevések”, Korsós igazgató urat is bizony rendszeresen látogattuk egy időben – beszélgetni, megbeszélni a dolgokat. Rengeteg élményben, lehetőségben volt részük, a cserekapcsolatoknak, valamint nemzetközi tudományos programoknak köszönhetően – amellett, hogy élesben használhatták idegen nyelv tudásukat-, megismerkedhettek más országok kultúrájával, életre szóló barátságokat kötöttek, tágult a látókörük, és megtanulhatták hazájukat méltón képviselni. 12 évet jártunk a Dóczyba – a fiúk és mi. Nagyon sokat tanultunk mi is. Hálásak vagyunk, hogy részesei lehettünk az iskola életének. Mosolyogva emlékszem vissza erre a tucatnyi évre, melegséggel tölti el a szívem, hogy a gimnáziumi évek értékes nyomot hagytak életükben, lélekben-észben-testben gyarapodva indulhattak útjukra. Ha vissza kellene forgatni az idő kerekét, újra a Dóczyt választanánk.

Vissza