Az idén (2017. október 31-én) a reformáció emléknapja – a félezer év tükrében – még inkább megkövetelte tőlünk, hogy kálvinista hitünkről tanúbizonyságot téve mértéktartóan, de méltóképpen ünnepeljünk. Immár a Nagytemplom mögött az Emlékkertben magasodik a bárány és a csillag jelképét ötvöző reformációs emlékmű, ami az utánunk következő generációkat is figyelmezteti, hogy legyenek hitükre büszkék, és védelmezzék azt, mint ahogy reformátor hitvalló őseink tették.
Az úrvacsorás ünnepi istentisztelet az ökumené jegyében teljesedett ki: a liturgiában és az énekkar szolgálatában egyaránt. Figyelemre méltó, hogy az imádságot lelkésznő szolgálatában hallhattuk. Ezen az ünnepi alkalmon a Zsoltárok könyve 46. részének igyekeztünk eleget tenni: „Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!” – éreztük, hogy félelmeinket csak ő veheti el, oltalmat, erőt tőle kaphatunk, miközben magasztaljuk az Urat.
Vajda János Istenes ének című oratóriumának ősbemutatója a kieresztett emberi énekhangokkal hirdette, az Úr megsegít, ha felé fordulsz, ha ő van életed közepén. A reformáció 1517-ben „Új világosság”-ként hozta a változást, és az ma is boldog lesz, aki erre rátalálva: ezt az ajándékot elfogadva békességre lel.
(Fotó: ttre.hu)