Simon Flóra Veronika vagyok, 2017-ben végzett öregdiák, jelenleg az egri Eszterházi Károly Egyetem negyedéves magyar-rajz tanárszakos hallgatója. 
Anno ’11-ben kihívást keresve kerültem a Dóczy falai közzé. A kihívás valóban megvolt: egy olyan iskolába kerültem, ahol mondhatni, mindenki kiemelkedő volt valamiben. Egy olyan iskolába, amely keresztyén elveket képvisel, de engedi érvényre jutni az egyéniséget és a tehetséget. A Dóczyban megtanultam, hogy mindenki képes az egyre feljebb való törekvésre, ha megkapja hozzá a kellő tehetséggondozást. Hogy saját élményekről ejtsek szót: tanulmányaim elejétől fogva szenvedélyesen szerettem rajzszakkörre járni. Pedig nem voltam kiemelkedően ügyes. Mégis, annyi biztatást kaptam, annyi elismerést a szorgalmamra, hogy képtelen voltam eltántorodni az efféle céljaimtól. Bónusz –amit mindmáig az egyetemen is büszkén emlegetek-, hogy a Dóczy rajzterme zseniális. Mondhatni, műterem. Minden csupa jó, izgalmas eszközzel felszerelt, kényelmes, szabad alkotást biztosít. És van kiállítótér! És kedves Tanár Úr pedig igazán motiváló egyéniség. Ennyit a rajzról, és most az irodalomról: olvasókör néven futottak a regényekről beszélgetős teadélutánok. Olvastunk Szabó Magdát, krimiket, Szent Johanna Gimit… És arról beszéltünk a könyv kapcsán, amiről csak akartunk. Itt fejlesztettünk gondolkodást, kifejezőkészséget, retorikát, de talán a legfontosabb az volt, hogy kicsit megnyugodott a lelkünk. 
Sok mindenbe belekapkodtam egyébként a gimnáziumi éveim során: a fentiek mellett fizikába, mozgóképismeretbe. És mindenhez kaptam támogatást, azonnal. Az emelt magyar érettségihez is. Valahogy az érettségi előtti télen jutott eszembe, hogy talán mégis szükségem lenne egy emelt magyar érettségire: és meglett! Ötös lett!Rengeteg élménnyel tudnám még folytatni a sort, az események sorozatát amik a Dóczyból vezettek odáig ahol most vagyok, és ahol úgy érzem, lennem is kell. De lényeg a lényeg: A Dóczyban család volt, mert azok is befogadtak eseményeken, akik előtte még alig láttak; a Dóczyban elfogadták a csapongó és mindenbe belekapkodó természetem, és folyamatosan támogattak mindenben, amit kitaláltam, így biztosítva azt, hogy folyamatosan meg tudjak állni a saját lábamon, és mindmáig keressem a kihívást. Hiszen a tanári pályán is olyan példák álltak előttem, akikhez felérni mindmáig bátor célkitűzés.
2020-11-27