Tisztelt Emlékezők, Ünneplők!
Állampolgársága: magyar. Az életünk során ezt sokszor leírjuk, amikor adatokat töltünk ki. Március idusa hamarosan ránk köszönt ebben a sajátságos vészhelyzetben is. Bár most nem széles körben, tömegrendezvényeken fogunk emlékezni, így külön hangsúlyt kap a kérdés, hogy a hétköznapokban ugyanazt jelenti-e magyarnak lenni, mint a nemzeti ünnepünkön.
Érdemes azon elgondolkodnunk, hogy mi, „mai magyarok” képesek lennénk-e meghallani a hívó szót – ami az egyik első szabad sajtótermékünkben, a Nemzeti dalban szerepel –, hogy „Talpra magyar!” . Érezzük-e annak a súlyát, hogy a Pilvaxban gyülekező márciusi ifjak már a mi „ősapáink”, akik példaként állnak előttünk, hogy a szabadságért hogyan kell harcolni úgy, hogy egy csepp vér se folyjon, miközben vonulnak a nyomdától a helytartótanácsig és a budai várig. Diadaluknak ez is az egyik ámulatba ejtő szépsége, hogy az önvédelmi harc megkezdésig békés módon éltek a polgári demokratikus szabadságjogaikkal: gyülekeztek, a sajtószabadságot kivívták, és pár hét leforgása alatt független felelős magyar minisztériumot állítottak fel együttműködve a Habsburg-udvarral.
S belesajdul a szívünk 2020-ban a 12 pont utolsó követelését olvasva: Unió Erdéllyel, hiszen 100 éve lesz az idén a trianoni békediktátumnak, és ezt a zárópontot mi, az utódok még nagyobb fájdalommal tudjuk hordozni.
Az esős nap sodró lendületében minden gyorsan történt, és ma mi is viseljük a hőseink emlékére a kokárdát, amit a hagyomány szerint Petőfinek a felesége, Jókainak az első találkozáskor a későbbi szerelme tűzött a mellére. Egy forradalmi jelkép. De ki merné vitatni, hogy ezekben a gesztusokban ott rejlik a férfiakat támogató nők keze munkája, ami hírül adja, hogy szükség van arra, hogy az erőt mindig kísérje egy gyengéd, óvó mozdulat is?
Kossuth Lajos alakja elválaszthatatlan a forradalom eszményétől, aki itt Debrecenben, a Nagytemplomban lett kormányzóvá 1849. április 14-én. A forradalom leverése után 45 éven keresztül volt az emberek közt egy titkos név, ami összeforrt a szemükben azzal a biztos tudattal, hogy egyszer újra az élükre fog állni. Számos városnak volt a díszpolgára, de „Kossuth apánk” csak végső megpihenése után térhetett haza.
A kokárda színszimbolikája ne pusztán a mai napon legyen velünk, hanem a mindennapokban is dobogjon a hazáért a szívünk, pirosan, lüktetőn, s ne feledjük, hogy állampolgári kötelességünk a haza védelme, és nem pusztán költői szófordulat az, hogy véráztatta szent ügyek vannak a történelem során! A fehér tisztasága emlékeztessen arra, hogy cselekedeteink, elköteleződéseink soha ne váljanak csak egy szűk csoport kedvezményezettjeinek kiváltságaivá, hanem valóban a haza többségének érdekeiért munkálkodjunk! A zöld reménysége dacoljon vagy hajtson tovább bennünket, mert a magyarság mélységeket és magasságokat megélő történelmi távlatai is arra adnak bizonyságot, hogy az emlékezésnek összetartó erejében mindig ott húzódik a megújulásra való képesség ígérte. Arany János kiszakadó sóhaját érezzük belső hangunknak: „Oh, értsd meg a szót: árban és apályon- Szirt a habok közt – hűséged megálljon!”!
Perla Erzsébet
tanárnő