Sziasztok, Diákok!
Piskóty Teréz vagyok, jelenleg a Méliusz Juhász Péter Könyvtárban dolgozom kommunikációs és közönségkapcsolati referensként. Én is a Dóczy Református Gimnáziumba jártam 2000 és 2006 között. A mi évfolyamunk figyelemmel kísérhette az iskola indulását, az épület teljes felújítását, az átköltözést. Emlékszem, mennyire kalandos úton jutottunk el egyik óráról a másikra, mert még csak a felső színt készült el teljesen. Alig vártuk, hogy birtokba vehessük az egész megújult épületet, pedig a családias légkörnek is megvolt a maga hangulata. Még jobban összekovácsolt bennünket. 
Talán ez a titka a Dóczynak: elkerülhetetlen a közösségbe tartozás. Az évek során második otthonná válik a gimnázium, majd az érettségit követően is megmarad a kapcsolat. Főiskolás és egyetemi éveim során éreztem, hogy van mire építkeznem, jó alapokat kaptam. Mindig fordulhattam egykori iskolámhoz, hiszen nemcsak a jelenlegi, de elballagott diákjainak sem engedi el a kezét. Figyelemmel kíséri életük további alakulását, és a nehéz helyzetekben váratlanul mutatkozik meg bátorítása, gondoskodása. Arról nem is beszélve, hogy életre szóló barátságok alakulhatnak ki és nem csak a diáktársakkal. A tanárok nem csupán egy új tanulót látnak az ifjakban, hanem a lehetőséget a közös munkára, a bajtársias küzdelemben, amely egy nagyobb iskolára, magára az életre készít fel. Ki ne szeretne ilyen közösségi háttérrel szembenézni a viharokkal, és mindig otthonra találni az ódon falak között? A mai napig büszke vagyok, hogy dóczys lehettem, és még most is annak érzem magam.
2020-11-27