– Az adventi hangverseny margójára –
Az adventi hangverseny hagyománya 2008-ig nyúlik vissza a Dóczyban. A meghitt estéken az iskola diákjai hangszereken játszanak, énekelnek és verset mondanak a Díszteremben – tanáraik, diáktársaik és az érdeklődő szülők örömére. Néhány éve a diákok, illetve a tanárok kórusa is bemutatkozik ezeken az alkalmakon. Az előbbiek igazi profik: rendszeresen próbálnak egész évben, kórustalálkozókra és versenyekre járnak, rangos elismerésekben van részük. Mi, az utóbbiak kevesebb időt tudunk szánni az éneklésre, de amikor Király Zsolt tanár úr szól, hogy menjünk: megyünk. Maroknyi kis csapatunk lelkesen próbál és szerepel – jólesik kikapcsolódni, feltöltődni egy-egy órára a tanítás és órára készülés, a családra, saját gyerekeinkre figyelés közben.
Most ősszel is vártuk már, hogy szóljon: közeledik a karácsonyi koncert, ideje összeülni, darabokat választani. Az első találkozás meglepetést tartogatott számunkra: idén együtt ünnepelünk a többi református intézménnyel – a megszokott helyszínünket pedig a Kölcsey Központ színpadára cseréljük! Nem szépítem: megijedtünk. Hittük is, nem is – a kórusunk vezetője hitte, mi inkább „nem is” –, hogy ehhez mi fel tudunk nőni, hogy tudunk elég jók lenni. Mindig ez a forgatókönyv: ő hisz bennünk, álmodik egy merészet, mi pedig végül tényleg megcsináljuk. Újabban már meg sem lepődünk ezen. De azért az idei készülés más volt. Hatan a nagyszínpadon, talán telt ház előtt… Lesz-e bátorságunk, és még inkább: lesz-e meghitt az ünnepre készülés ennyire sokan együtt?
Megkönnyebbültünk, amikor a főpróbán kiderült, együtt leszünk a színpadon a diákjainkkal – ők nem is képzelik, micsoda biztatást jelentettek nekünk! Mi sem gondoltunk bele soha, hogy nekik is megerősítés lehet bennünket énekelni látni-hallani. Erre Arany János tanár úr szavai világítottak rá, aki a következő mondattal konferálta fel műsorszámunkat: „Egész másképp jár énekkarra egy olyan gimnazista, aki látja, hogy a tanára is vásárra viszi a bőrét”. „Vásárra vittük” tegnap mindannyian: diákok és tanárok is. A jutalmunk pedig a közös éneklésünk volt, a hangszeres diákokkal és a Collegium Musicum Kamarazenekarral kiegészülve.
Csodálatos este volt. Tele zenével, fénnyel, várakozással, reménnyel – és beteljesüléssel. Olyan meghitt volt egymást hallgatni, egymás előtt és együtt, még a közönséggel is együtt énekelni, mintha egy csöndes szobában gyújtottunk volna gyertyát. Maradjon ez a csoda a szívünkben egészen karácsonyig, és ne csak addig, hanem még az ünnepen túl is! És merjünk mindig nagyot álmodni, vagy legalább elég merészek lenni ahhoz, hogy azok után menjünk, akik mernek nagyot álmodni, és vezetnek bennünket…