Ajánlás: A 2020-ban érettségiző dóczysoknak és osztályfőnökeiknek
A nappali ablaka előtt arra lettem figyelmes a tavaszi szünet utáni héten, hogy valami lila tűnik a szemem elé a sok zöld közül. Kinyílt az orgona. De nem tudtam magam átadni a felhőtlen örömnek, mert szomorúvá tett a felismerés, hogy ennek a virágnak a megjelenése mindig a ballagás közeledtének az ígérete. Minden évben felhangzik márciusban a sóhajunk, csak legyen az iskola díszítéséhez orgona.
A 2019/20-as tanév végzőseinek az elmúlt hetek nagy bizonytalanságban teltek. Stációi lehettek annak, amíg úgy döntöttek, hogy nem szeretnének semmilyen formában búcsút venni most – április végén – az iskolától, ha nem lehet „igazi méltósága” az ünnepnek. Ezt az érzést jól ismerem, ha nem lehet egészen az én napom, ha nem kaphatom meg minden elemét, akkor inkább lemondok róla. Kevesebbel beérni nagyon nehéz, amikor tudom, hogy milyen a boldogság szédítő magaslata.
„Nem szól a dal…” egy közismert ballagási énnek kezdősora ez. S most sehol sem hangzottak fel a szerenád dallamai az éjszakában. „Senki nem szól, hallgatunk”, de valakinek meg kell törnie a csendet, és vállalnia kell, hogy mer beszélni arról, hogy mi hiányzik, mert az elfojtás is megbosszulja magát. Most itt nem fog az állni, hogy a mai napon mi lett volna a forgatókönyv, nem is kell emlékeztetni egymást erre.
De miért ne mondhatnánk el, hogy hétfőn az írásbeli érettségin újra látni fogjátok az osztálytársakat és a tanárok egy részét? Ti lehettek az elsők, akik az iskola diákságából újra beléphettek a Kossuth utca 35. szám alá. (A múltkoriban távol voltam több napig, és egy kora reggel beosontam, amikor még se tanár, se diák nem volt ott. Hidd el, éreztem: hazajöttem. Remélem, Ti is megtapasztaljátok ezt, akkor is, ha két méterre kell állnotok egymástól, és se kinn, se benn nem csoportosulhattok.)
Különleges lesz, ahogy maszkban és kesztyűben látjuk majd egymást. (De jól vigyázz, mert így a nonverbális jeleid közül még hangsúlyosabbá válik a szemed tükre! ) Senki másnak ilyen érettségije Előttetek nem volt, és őszintén remélem, hogy Utánatok sem lesz. (Ha évekkel ezelőtt valaki ezt megpróbálta volna, hogy így jelenjen meg, lett volna fejmosás. Apropó, ennyit még egyetlen évfolyamért sem takarítottak, mint a Ti védelmetek érdekében. A veszteségek közt mégis akad valami, ami csak a Ti kiváltságotok lesz: évek múlva igenis hirdethetitek, hogy ez a helyzet megkülönböztet Benneteket az összes többi évfolyamtól, amelyek Magyarországon a XXI. század első két évtizedében érettségiztek. Ami ma aktualitás, és úgy érzitek, hogy megfoszt Benneteket attól, amire éveken keresztül vártatok, pár évtized múlva történelem lesz, és Ti fogtok adni a közösségnek az elszenvedett sérelmetek megvallásával, történetmeséléseitekkel, hiszen Ti egy református, hagyományőrző gimnázium tanulói vagytok, és minden körülmények közt felelősséget éreztek az egyház és a haza védelméért.
Ahogy a világháborúról, az 1956-os eseményekről kérdezgetik az idős embereket – és egy számodra idegennek, távolba tűnő korra visszaemlékeznek –, pár évnek se kell eltelnie, még csak ráncnak sem kell lennie a homlokodon, úgy az idén érettségizők lesznek ennek a témának a legszakavatottabb, leghitelesebb szemtanúi, mert van egy olyan esemény, ami csak a Ti visszaemlékezéseitekben lesz hiteles, mert a Ti sorsotokat befolyásolta a leginkább az életetek jelentős szakaszában. (A Nyugat folyóirat negyedik nemzedéke, az „elveszett nemzedék”, mert a költői, írói pályafutásukat a II. világháború kettétörte. Nektek ettől nem kell félnetek, mert mindenki azon van, hogy a leggördülékenyebben tudjatok az írásbeli érettségi vizsgán túl lenni, és ezeket átszámítva pontokra, kerüljetek be a kiválasztott felsőoktatási intézménybe.
A templomi ballagás az orgona hangjának felcsendülésével kezdődik, a sípok hangjai adják az összhatást, de laikusként, sose gondolunk külön-külön a sípokra, pedig szólásaink közt is helye van, ahogy az egykori tanító Gárdonyi Géza is megörökítette „Glédába kölykek! A gyerekek egy perc alatt orgonasípok rendjébe sorakoztak.”. Legyünk most mi magunk a sípok, és az iskolai ballagás idejének kezdetén 13 óra 30 perckor mindenki mondja el (olvassa fel) hangosan ezt a néhány sort:
„..Minden lélekben van egy kis szivárvány,
Kis csapóhíd, amelyet lebocsát,
Hogy egy más lélek átjöhessen rajta, –
Ennek a hídnak hídpillére nincsen,
Ezt a hidacskát csak az Isten tartja.
Az Isten, aki a szívekbe lát.” (Reményik Sándor)
Perla Erzsébet