A 2012-ben érettségizett 12. B osztály május 28-án tartotta a tízéves osztálytalálkozóját, és a szalagtűzőn bemutatott műsoruk címe alapján az is szóba került a délután és az este folyamán, hogy az elmúlt időszakban túlképzettek lettek-e az egykori dóczys diákok, akik bár nem koptatják már naponta a lépcsőket az intézményben, de identitásuknak szerves része az, hogy ők dóczysok. Így névszói állítmányként, s nem kell a múlt időt kifejező névszói-igei állítmány.
Az ötéves találkozója nem volt ennek az osztálynak. Bár elindult a szervezés, de mégse valósult meg. Így az újra találkozásra nem az egyetem alapképzésének elvégzése vagy a mesterszak megszerzése utáni első tapasztalatok időszakában került sor, hanem már a kiteljesedett életutakról foglalták össze a legfontosabb tudnivalókat, amire büszkék, amik meghatározóak a mindennapjaikban.
A rövid bemutatkozók legtöbbje azzal kezdődött, hogy az érettségi után a tanulmányokat Debrecenben vagy Budapesten folytatták. Volt, aki Svédországból vagy Olaszországból repült haza, hogy újra beléphessen a Kossuth utca 35. szám alá. A szakok elvégzése nem mindig fedik le a mostani munkaköröket. Rácsodálkoztunk, hogy biomérnökből lehet grafikus, egy másik esetben mesterképzés után még egy cukrászvizsga megszerzése is megvalósult – közvetlenül az osztálytalálkozó előtti napon – , s akad olyan, akinek a doktori disszertációja úgy készült el, hogy mellette pici gyermek anyukája.
Megállapítottuk, hogy a fiúk rengeteget változtak: egyikőjüket, másikójukat a lányok első látásra nem ismerték meg. Uraim, ezt nevezik úgy, hogy megférfiasodtak. Ez tulajdonképpen bók. S hogy mennyit változtak? Kacagnivalóan eltérőek voltak a vélemények. Egy réteg szerint mindenki ugyanolyan, mint volt. A költészetből vett túlzások is születtek: „Olyan, mintha egy szünet telt volna el.”, „Hiába vagyunk közel a harminchoz, én ugyanolyannak látlak Benneteket, mint régen.” Míg mások szerint bár felismerhetőek a régi vonások, de ezek már érett arcok. S ez a paradox, mert csak látszólag kizáró ellentét.
Bár nem ők fogalmazták meg direkt módon, de én átadom, hogy mi a közös tapasztalat, amit a jelenlegi dóczysoknak is kívánok, hogy átéljék a későbbiekben:
1. Sok dóczys van a világban. S ezt egymáson szinte már az előtt lehet érezni, hogy a
beszélgetés oda kanyarodna két ismeretlen közt, hogy ki hol érettségizett. (Egy megható
történet szerint a felfogadott dúláról derült ki az együtt töltött idő közben, hogy ő is dóczys.)
2. Az iskola felvértez olyan láthatatlan értékekkel, amik bárhová kerülve tartást, viszonyítási
pontot adnak.
3. Életre szóló barátságokért hálásnak lehet lenni, amik a Dóczyban köttettek.
4. Mindig tanulni, képezni kell magunkat.
Az iskolában a beszámoló után megnéztük a tablójukat. S elhangzott a kérés, hogy mondjam el, ki nem tanít már itt. S jóleső volt, hogy Csiszár Emese tanárnőt külön kiemelték, hogy fájt nekik a hír, hogy tavaly elment a minden élők útján. Majd Tófalusi tanár úr elcsábította a társaságot a fizikai előadóba egy kísérlet megtekintésére. S ahogy az várható volt, egyből kettő lett belőle. (A sorok közt pusmogva hallottam, hogy ezzel vált teljessé a megszokott dóczys közeg.) Azt is megfogalmazták, hogy még az illatok is ugyanazok voltak, amikor beléptek. Itt semmi se változott. Jó és rossz emlékek egyformán felsejlettek, de minden zug mesél a múltról. S bizony visszatekintve belátják, van, ami csak kamaszos lázongás miatt történt, például két fiatal nő között a barátság teljes felszámolása nem következett be, a teljes elfordulás helyett újra megtalálják egymást a fontosabb pillanatokban, megbékéltek az évek alatt. Holott végzősként a békítő szándékomat mindig a menthetetlen jelző kísérte.
Hallgatva őket igyekeztem minden egyes morzsát felcsipegetni az életükből, de tudtam, hogy lehetetlen vállalkozás az, amit nagyon-nagyon szeretnék. A cikk kereteit is szétfeszítené a sok-sok személyes benyomás, ami cikázva megszületett bennem.
A következő elsuttogott titkokba avattak be. Megannyi történet, ami megoszthatatlan a szavak szintjén, mert az érzés sokkal mélyebb és örömtelibb, amikor elhangzottak a nagy vallomások: „Járok színházba. S most kicsit bánom már, hogy akkor nem mélyedtem el jobban az irodalomban.”, „Én nem gondoltam, hogy ezt az osztálytalálkozót én fogom megszervezni.”, „Mióta megszületett a kisfiam azóta tudom, hogy milyen áldozatot vállaltak értem a szüleim.”, „Eszembe jutott tanárnő – nem tudom, emlékszik-e rá – , de egyszer amikor beszélgettünk a továbbtanulásról, azt mondtam, hogy engem a reklám érdekelne, és odakeveredtem.”, „Amikor elköltöztem otthonról, eldöntöttem mindent másként csinálok, mert az nem jó, ahogy anyukám teszi, s kiderült úgy nem jó, ahogy én csináltam. Azóta mindent úgy csinálok, mint anyukám.” S jöttek a megerősítések a többiektől is, na, meg a cinkosság, hogy ezt azért a szülőknek így csak nem mondják meg. Arról is kaptam felvilágosítást, hogy hová lesznek a nők az építészetből, és a távolmaradókról is ejtettünk néhány szót.
A Melange étteremben vacsoráztunk. Ahol díszvendég is volt: Jancsika, aki az asztalok között tologatta a műanyag játékait, és nagyon barátságosan járt-kelt köztünk. Az együtt töltött időben többször megállapodtak abban, hogy a mostani két pocaklakó, Manka és Milla ötödik életévében fognak legközelebb találkozni. Úgy legyen!
