Az irodalomban a tisztaság motívuma a gyermek. Még a történelemben is félreértés forrása lett ez, mert a negyedik keresztes hadjáratról sokáig azt hitték, hogy gyermekek keresztes hadjárata volt, hiszen a jelzője a purus szóból eredt, és ki más lehetett a legtisztább, mint egy gyermek. A filmek kasszasikere is borítékolt, ha sikerül egy-egy cuki gyereket a mozivásznon megjeleníteni.
Discordórán pár hete a 7. A-ból egy kedves gyerekhang úgy jellemezte Baló Borcsát – akinek Sós Pál uram, a Cukri nevű bárányát ellopta az árvízkor, és kikészíttette a bőrét a részeges gózoni szűccsel –, hogy az a kislány ártatlan (nem jogi értelemben!), védtelen, s a tolvajlás még nagyobb bűn ebben az esetben, mert egy gyerek ellen követték el. (S maga, aki mondta is ugyanolyan tiszta, kék szemű, angyalarcú – mint ahogy az igazságát kutató Borcsát elképzeljük –, de már a felnőttek bölcsessége lakik benne.) Mert a gyermeki létben a kendőzetlen őszinteség miatt nem rónak meg bennünket, a világ felfedezésének a természetes képességeként elfogadják: egy ideig. Kamaszként mindennél fontosabb a kegyetlenségig fokozott szembesítés igénye a felnőttek gyarlóságainak leleplezése közepette. Majd a konformista magatartás jegyében sokan ráébrednek, hogy az őszinte ember bélyeget hord magán, és a modern ember hőstípusává válik, míg a XIX. századig a becsületszó mindennél nagyobb értékkel bírt.
Gyereknap… Mi mindannyian valakinek a gyerekei vagyunk, csak egyszer letesszük a játékainkat, és más „komoly” dolgok kezdenek el érdekelni bennünket. Vagy ha nem, akkor gyengéd erőszakkal igyekeznek mindent megtenni azért, hogy belépjünk abba a klubba, amit a kis herceg megdöbbenve és értetlenkedve fogad, majd hírül adja nekünk a kisbolygókon járva: parancsolgató, hiú, pénzszámolgató, szenvedélybeteg, változtatásra képtelen parancsot végrehajtó és végezetül a mindennapokba belesüppedő felnőttlétre cseréljük le a nyitott, őszinte világunkat.
Mindig nagyon megindító, amikor hiteles művészek – sokszor ősz hajú, ráncos öregurak, idős hölgyek – mesélnek a szüleikről. Abban a néhány percben megmutatkozik az, hogy milyen az ember arca, amikor sugárzik, mert a feltétlen szeretet egy életen keresztül elkísér.
Igen, nehéz gyereknek lenni. Sokszor korlátozva érezzük magunkat azért, hogy anya vagy apa mit gondol, vagy mit szólna egy-egy tettünkhöz. S ez nem múlik el azzal, hogy 18 évesek leszünk. A szív iránytűje a legtöbbször mégis a szülői ház felé fordul. Amikor durcásak vagyunk kisgyerekként, és úgy érezzük, senki nem fogta pártunkat, akkor a legfőbb bizalmasunk a mackónk, vagy kinek-kinek a maga ölelgethető, cirógatható társa. Az idei Debreceni Tavaszi Tárlaton Kovács Viktória Gyermekjáték grafikája megfogott, mert az alkotó az ütött-kopott gyerekjátékokat örökíti meg. Őt a „gyötrődésük” ragadta meg. Én úgy értelmeztem, hogy a titok megragadására irányítja a figyelmet, sejteti, hogy lelki okok húzódnak minden egyes sérülés mögött, hiszen a túlzott szeretet és igénybevétel, néha a düh levezetése okozza ezeket…
De nem törvényszerű, hogy minden kedvenc viharvert állapotban végezze egy dobozban, ahová a kiszolgált játékok kerülnek, s egy idő után csak porfogók, kerülgeti azokat a család. Pár héttel ezelőtt egy 63 éves mackóról kaptam fényképet, és egy sörösdobozt karolt az asztalra ültetve. Így szólt a válasz: „Ezt a mackót nagyon szeretik, mert nem látszik rajta a kor. 🙂 De ha sört ihat, akkor már felnőtt. :-)” Az a mackó annak a férfinak minden titkos gondolatának az ismerője. S a mackónak is követni kellett a változó szokásokat immár több mint hat évtizede: s nyilván nem lehet saját sörmárkája. Egy kislány esetében hajlamos a közvélemény az anyaszerepet kapcsolni a babázáshoz, de egy kisfiúnál sztereotip módón a társának tekintik a kedvenc játékát. Az miért nem lehet az apaság szimbóluma, ahogy gondoskodik a mackójáról? Régen az apa nem azzal jelezte, hogy a fia elérte a férfikort, hogy itallal és szivarral kínálta? (A többit le se írom.) Vajon ez a 63 éves mackó hogyan fogadta életútjának felén a hús-vér gyerekek érkezését, hogyan oszlott meg aztán a figyelem? Az utódok mára kirepültek, de a mackó nem mozdul, nem akar önálló életet, ő nem tud elszakadni, nem akar önmegvalósítást, nem lázad. Sok cikkben arról írnak, hogy egy kapcsolat mérföldköve, ha a legjobb barátnak vagy barátnőnek bemutatásra kerül a választottunk. Talán fel kellene venni a listára a gyerekkori játékkal való találkozás pillanatát is… Mernéd ezt? (Szabó Magda is megírta, hogy férje, Szobotka Tibor egész életében féltékeny volt a debreceni boldog gyerekkorára, aminek ő nem volt a részese…)
Ha még megteheted, mert kézközelben van a legelső bizalmasod, öleld meg ma Őt, aki soha nem árult el, mert némaságában a leghűségesebb volt Hozzád, megszépítette a gyerekkorod, és most is susogd el neki, hogy mire vágyódsz a leginkább! Ha szégyellnéd a túlzott érzelmeid, akkor csak simogasd meg! S ha nincs már meg, gondolj rá, és köszönd meg neki, hogy sose voltál magányos!
Perla Erzsébet