A diák csendesnapon a DRK Dóczy Gimnáziumában a három díjazott kérésemre délelőtt fél tízkor (szeptember 1.) megérkezett a tanári folyosóra, és a Kopányi Mária Diákkönyvtárban beszélgettünk a tanévnyitón átélt varázslatos élményről. Mindenféle túlzás nélkül állíthatom, hogy a lányok végtelen hálával, elragadtatottsággal nyilatkoztak, és minden kérdést örömmel fogadtak.
P.E.: – Milyen érzés volt, mi volt az első gondolatuk az elismerésről, amikor
értesültek arról július végén, hogy a Szabó Magda és Szobotka Tibor Emlékéért
Alapítvány elismerő oklevelét vehetik át a tanévnyitón?
K. V.: – Fel-alá ugráltam a házban örömömben. Nagy meglepetés volt, mert helyezést
mostanában nem is értem el az írásaimmal, de nagyon jó pillanatban érkezett. Az
elmúlt időszakban különböző pályázatokon indulva kételyek ébredtek bennem, hogy
vajon az írásaim esetleg csak öncélúak, és nem tudom felkelteni a zsűri figyelmét,
hiszen egy alkotásról a véleményalkotás mindig tetszőleges. Persze tudom, hogy a
siker része a kudarc is. Ez az elismerés megerősített abban, hogy érdemes írnom,
folytatnom kell.
H. P.:– Nagyon meglepett. Virág rám írt, hogy néztem-e az e-mailjeimet. Amikor kiderült,
hogy nem, akkor gyorsan beléptem, hogy megtudjam, mi van a sejtelmes jelzés
mögött. Úgy érzem, hogy megkoronázása a négy évnek. Az is felötlött bennem, hogy
jó kezdeményezés ez az alapítványtól, mert gondoltak arra, hogy a humán tárgyakban
jeleskedőket díjazza. Én úgy tapasztalom, hogy kicsit ezek a tárgyak háttérben
vannak, ha az iskolánkban a versenyeredményeket nyomon követjük a honlapon
vagy a Facebookon.
M. V.: – Én is meglepődtem. (Kacagnak mind a hárman, hogy ugyanúgy élték meg az első
pillanatokat.) Virágot és Pannát értettem. Róluk tudom, hogy rendszeresen írnak.
Nem tudtam hova tenni, hogy én hogyan kerülök a képbe. Hitetlenkedtem, hogy
értékelik azt, amit csinálok a HírmonDóczyban. A nővérem (Márkus Anna 2016-ban
érettségizett diákunk.) példáját követtem, mert ő is végig írta a cikkeket középiskolás
korában, de mivel nem kapott ezért elismerést – persze tudom, ez egy új
kezdeményezés az idén –, nem számítottam arra, hogy valaha is ilyen módon
figyelemre méltatnak . (Somolyogva megjegyezte, hogy ő volt az, aki a
láncot elindította, mert először ő olvasta el az értesítést hármójuk közül. Majd szólt
Virágnak. Aztán közösen – szinte már-már egymás szavába vágva – azt is
felidézték, hogy először dóczys tanárként küldtem nekik egy e-mailt, megadva az
alapítvány elektronikus címét, hogy az esetlegesen ismeretlen feladóval
kapcsolatban előre feloldjam a bizalmatlanságukat.)
P. E. : – Mi maradt meg a díjátadó eseményéről emlékképként?
K. V.: – Végig úgy ültem az istentiszteleten, hogy mikor jövünk mi. Sokszor elképzeltem a
pillanatot: a kézfogás püspök úrral, ahogy majd abban a percben csak rám néz.
H. P.: – Jó volt visszahallani a méltatásban azt, amit egy korábbi interjúban mondtam el
az alkotási folyamatról. Azonosulni tudtam most is azokkal a kijelentéseimmel.
A tér olyannyira kizáródott, hogy az osztálytársaimat kérdeztem, hogy tapsoltak-e,
mert nem hallottam semmit. A kézfogás püspök úrral és Tasi Gézával nagy
jelentőséggel bír számomra.
M. V.:– Megilletődve álltam ott. Szerintem látszott. Nem szeretem, ha dicsérnek. S most ezt
nem lehetett elkerülni. Nem posztoltam ezt az eseményt. Láttam, hogy Virág és
Panna igen. Akinek tudnia kell, az úgyis tudja.A nővéremvelem örült.
P. E.: – Milyen volt a könyvcsomag látványa, majd kézbe fogása?
K. V.: – A könyvek értéke elképesztő.
H. P.: – A könyvcsomagra nem számítottam.
M. V.: – Azt hittem, hogy a pénzjutalom majd könyvvásárlási utalvány lesz, így nagy
meglepetés volt.
P. E.: – Otthon nézték meg a köteteket?
K. V.: H. P.: M. V.: – Útközben!!!! (Egybehangzó a válasz.)
K. V.: – A pirosnál anyának mutogattam, nézd mit kaptam.
H. P.: – Osztálytársaimmal útközben megnézegettük. Már ez egyik kötetet kölcsönkérték.
M. V.: – Megnéztük a könyveket buszmegállóban a barátommal. Anyukám is rácsodálkozott,
hogy ennyi könyvet kaptam. Szinte az egész sorozat megvan Szabó Magda
regényeiből. Már 7. és 8. osztályos koromban nyertem Szabó Magda köteteket az
iskolai irodalmi versenyen.
P. E.: – Kaptak már egyszerre hét könyvet?
K. V.: H. P.: M. V.: – Még soha.
P. E.: – Milyen tervük van a pénzjutalommal?
K. V.: – Adakozás. 3000 forintot szeretnék felajánlani egy árvaháznak vagy az otthoni
(határon túli) gyülekezetnek. A többit a saját verseskötet finanszírozásához fogom
felhasználni: 60 oldalnyi készen van, de tavaly még várakozó álláspontra
helyezkedtem. Viszont lassan elérkezettnek látom az időt a kiadáshoz. De még kell
egy kicsit alakítom, talán bővítem még az anyagot.
H. P: – Nem tudom. Könyvet nem. Talán pályázatot megfinanszírozni. Több olyan felhívás
van, ahol nevezési díjat kérnek. Jólesne, ha most nem a szüleim segítségét kellene
néhány alkalommal kérni. Egy kis önállóságot és szabadságot ad ez a pénzjutalom.
M. V.: – Majd olyasvalamire szeretném költeni, ami a továbbtanulást elősegíti. Gyógyszerész
szeretnék lenni. Ezzel kapcsolatos könyvek beszerzése is lehet egy irány. Érdekes,
hogy inkább a reáltantárgyak irányába hajlok, és most teljesen másért kaptam az
elismerést.
P. E.: – Milyen hatása lesz a jövőjükre a díj?
K. P.: – Nem szabad feladni az írást. Ahogy azt már az elején mondtam. A művészet relatív,
megmutatta az elismerés, hogy lehetek önmagam. Szeretik vagy nem, mindegy, mert
az én lelkemnek nagyon jó, ha írok, akkor meg összességében ez értékes.
Nehezebb lett volna a megtorpanás után újra lendületbe kerülnöm, ha nincs ez a díj.
Köszönöm, hogy rám esett a választás. Különben mindig kell valakinek a háttérben
állnia – vagy nem is ott – szóval lenni kell valakinek, pl.: aki szól egy pályázatról,
nyomon követi a sikereinket, aki velem örül.
M. V.: – Egy évfolyamtársam mondta nekem azt, hogy amikor lát engem mosolyogni, akkor
őt is mosolyra késztetem. Ma is jó erre visszagondolnom. Az írás is ilyen hatást vált
ki, hogy átadok valamit. Én eddig erre úgy tekintettem, hogy hobbi nekem. Soha
nem gondoltam volna, hogy valaha ezért elismerésben részesülök. Felmerült
bennem, hogy komolyabban is lehet a jövőben megtartani ezt a tevékenységet az
életemben. Tudom, hogy az egyetemi hallgatók is szerkesztenek újságot, és oda is
írhatnék. Ha gyógyszerész leszek, akkor is kamatoztathatom az íráskészségem,
különböző módon ismeretterjesztésre használhatom a tehetségem. Én gyakran
éreztem azt, hogy nem jó, amit leadok az iskolaújságba, de Hodossy-Takács
Krisztina tanárnő mindig biztatott, és meggyőzött arról, hogy jó úton haladok. Így
nálam is ott van az a tanárszemélyiség – ahogy Virág is mondta – , aki a háttérből
jelzéseket ad.
H. P.: – Van hatása ennek az elismerésnek, mert ez a visszajelzés, hogy van értelme alkotni.
Én csak azóta írok, amióta Dóczyba járok. Nagy elismerés. Iránymutató a jövőmben.
Sokszor hangosan nevettünk, és a lányok mondata egyszer-egyszer így kezdődött „De ezt ne tessék megírni!” S miért? Mert a beszélgetésben nagyon felszabadultan, nyíltan vallottak, és így néhány titkuk tudójaként remélem, hogy elégedettek lesznek a saját bemutatásukkal, hiszen tehetséges alkotók ők, akiknek fontos a nyelvi igényesség, a hangulatok pontos megragadása. S igyekeztem mindent jól árnyalni, aprólékosan, hogy hibát ne találjanak az interjúban.
(Az írásos változatot délutánra ígértem, de egyéb halaszthatatlan teendők miatt fel kellett cserélnem a sorrendet. S mily jó, hogy így alakult. Pár óra múlva Virág a felfoghatatlan öröm meghatottságától el-elcsukló hangon a telefonban arról számolt be, hogy felvették a Előretolt Helyőrség Íróakadémiára. S igen, ezt az e-mailt is egy nap késéssel olvasta. Tehát Virág életében augusztus 31. kettős emlékezetű marad.)
Perla Erzsébet
Fotók: Kovács Panni 11.C