Interjú a díjazottakkal

A diák csendesnapon a DRK Dóczy Gimnáziumában a három díjazott kérésemre délelőtt fél tízkor (szeptember 1.) megérkezett a tanári folyosóra, és a Kopányi Mária Diákkönyvtárban beszélgettünk a tanévnyitón átélt varázslatos élményről. Mindenféle túlzás nélkül állíthatom, hogy a lányok végtelen hálával, elragadtatottsággal nyilatkoztak, és minden kérdést örömmel fogadtak.

P.E.: – Milyen érzés volt, mi volt az első gondolatuk az elismerésről, amikor

értesültek arról július végén, hogy a Szabó Magda és Szobotka Tibor Emlékéért

Alapítvány elismerő oklevelét vehetik át a tanévnyitón?

K. V.: – Fel-alá ugráltam a házban örömömben. Nagy meglepetés volt, mert helyezést

mostanában nem is értem el az írásaimmal, de nagyon jó pillanatban érkezett. Az

elmúlt időszakban különböző pályázatokon indulva kételyek ébredtek bennem, hogy

vajon az írásaim esetleg csak öncélúak, és nem tudom felkelteni a zsűri figyelmét,

hiszen egy alkotásról a véleményalkotás mindig tetszőleges. Persze tudom, hogy a

siker része a kudarc is. Ez az elismerés megerősített abban, hogy érdemes írnom,

folytatnom kell.

H. P.:Nagyon meglepett. Virág rám írt, hogy néztem-e az e-mailjeimet. Amikor kiderült,

hogy nem, akkor gyorsan beléptem, hogy megtudjam, mi van a sejtelmes jelzés

mögött. Úgy érzem, hogy megkoronázása a négy évnek. Az is felötlött bennem, hogy

jó kezdeményezés ez az alapítványtól, mert gondoltak arra, hogy a humán tárgyakban

jeleskedőket díjazza. Én úgy tapasztalom, hogy kicsit ezek a tárgyak háttérben

vannak, ha az iskolánkban a versenyeredményeket nyomon követjük a honlapon

vagy a Facebookon.

M. V.: Én is meglepődtem. (Kacagnak mind a hárman, hogy ugyanúgy élték meg az első

pillanatokat.) Virágot és Pannát értettem. Róluk tudom, hogy rendszeresen írnak.

Nem tudtam hova tenni, hogy én hogyan kerülök a képbe. Hitetlenkedtem, hogy

értékelik azt, amit csinálok a HírmonDóczyban. A nővérem (Márkus Anna 2016-ban

érettségizett diákunk.) példáját követtem, mert ő is végig írta a cikkeket középiskolás

korában, de mivel nem kapott ezért elismerést – persze tudom, ez egy új

kezdeményezés az idén –, nem számítottam arra, hogy valaha is ilyen módon

figyelemre méltatnak . (Somolyogva megjegyezte, hogy ő volt az, aki a

láncot elindította, mert először ő olvasta el az értesítést hármójuk közül. Majd szólt

Virágnak. Aztán közösen – szinte már-már egymás szavába vágva – azt is

felidézték, hogy először dóczys tanárként küldtem nekik egy e-mailt, megadva az

alapítvány elektronikus címét, hogy az esetlegesen ismeretlen feladóval

kapcsolatban előre feloldjam a bizalmatlanságukat.)

P. E. : – Mi maradt meg a díjátadó eseményéről emlékképként?

K. V.: Végig úgy ültem az istentiszteleten, hogy mikor jövünk mi. Sokszor elképzeltem a

pillanatot: a kézfogás püspök úrral, ahogy majd abban a percben csak rám néz.

H. P.: – Jó volt visszahallani a méltatásban azt, amit egy korábbi interjúban mondtam el

az alkotási folyamatról. Azonosulni tudtam most is azokkal a kijelentéseimmel.

A tér olyannyira kizáródott, hogy az osztálytársaimat kérdeztem, hogy tapsoltak-e,

mert nem hallottam semmit. A kézfogás püspök úrral és Tasi Gézával nagy

jelentőséggel bír számomra.

M. V.:Megilletődve álltam ott. Szerintem látszott. Nem szeretem, ha dicsérnek. S most ezt

nem lehetett elkerülni. Nem posztoltam ezt az eseményt. Láttam, hogy Virág és

Panna igen. Akinek tudnia kell, az úgyis tudja.A nővéremvelem örült.

P. E.: – Milyen volt a könyvcsomag látványa, majd kézbe fogása?

K. V.: A könyvek értéke elképesztő.

H. P.: A könyvcsomagra nem számítottam.

M. V.: – Azt hittem, hogy a pénzjutalom majd könyvvásárlási utalvány lesz, így nagy

meglepetés volt.

P. E.: – Otthon nézték meg a köteteket?

K. V.: H. P.: M. V.: Útközben!!!! (Egybehangzó a válasz.)

K. V.: A pirosnál anyának mutogattam, nézd mit kaptam.

H. P.: Osztálytársaimmal útközben megnézegettük. Már ez egyik kötetet kölcsönkérték.

M. V.: – Megnéztük a könyveket buszmegállóban a barátommal. Anyukám is rácsodálkozott,

hogy ennyi könyvet kaptam. Szinte az egész sorozat megvan Szabó Magda

regényeiből. Már 7. és 8. osztályos koromban nyertem Szabó Magda köteteket az

iskolai irodalmi versenyen.

P. E.: – Kaptak már egyszerre hét könyvet?

K. V.: H. P.: M. V.: Még soha.

P. E.: – Milyen tervük van a pénzjutalommal?

K. V.: Adakozás. 3000 forintot szeretnék felajánlani egy árvaháznak vagy az otthoni

(határon túli) gyülekezetnek. A többit a saját verseskötet finanszírozásához fogom

felhasználni: 60 oldalnyi készen van, de tavaly még várakozó álláspontra

helyezkedtem. Viszont lassan elérkezettnek látom az időt a kiadáshoz. De még kell

egy kicsit alakítom, talán bővítem még az anyagot.

H. P: Nem tudom. Könyvet nem. Talán pályázatot megfinanszírozni. Több olyan felhívás

van, ahol nevezési díjat kérnek. Jólesne, ha most nem a szüleim segítségét kellene

néhány alkalommal kérni. Egy kis önállóságot és szabadságot ad ez a pénzjutalom.

M. V.: – Majd olyasvalamire szeretném költeni, ami a továbbtanulást elősegíti. Gyógyszerész

szeretnék lenni. Ezzel kapcsolatos könyvek beszerzése is lehet egy irány. Érdekes,

hogy inkább a reáltantárgyak irányába hajlok, és most teljesen másért kaptam az

elismerést.

P. E.: – Milyen hatása lesz a jövőjükre a díj?

K. P.: Nem szabad feladni az írást. Ahogy azt már az elején mondtam. A művészet relatív,

megmutatta az elismerés, hogy lehetek önmagam. Szeretik vagy nem, mindegy, mert

az én lelkemnek nagyon jó, ha írok, akkor meg összességében ez értékes.

Nehezebb lett volna a megtorpanás után újra lendületbe kerülnöm, ha nincs ez a díj.

Köszönöm, hogy rám esett a választás. Különben mindig kell valakinek a háttérben

állnia – vagy nem is ott – szóval lenni kell valakinek, pl.: aki szól egy pályázatról,

nyomon követi a sikereinket, aki velem örül.

M. V.: Egy évfolyamtársam mondta nekem azt, hogy amikor lát engem mosolyogni, akkor

őt is mosolyra késztetem. Ma is jó erre visszagondolnom. Az írás is ilyen hatást vált

ki, hogy átadok valamit. Én eddig erre úgy tekintettem, hogy hobbi nekem. Soha

nem gondoltam volna, hogy valaha ezért elismerésben részesülök. Felmerült

bennem, hogy komolyabban is lehet a jövőben megtartani ezt a tevékenységet az

életemben. Tudom, hogy az egyetemi hallgatók is szerkesztenek újságot, és oda is

írhatnék. Ha gyógyszerész leszek, akkor is kamatoztathatom az íráskészségem,

különböző módon ismeretterjesztésre használhatom a tehetségem. Én gyakran

éreztem azt, hogy nem jó, amit leadok az iskolaújságba, de Hodossy-Takács

Krisztina tanárnő mindig biztatott, és meggyőzött arról, hogy jó úton haladok. Így

nálam is ott van az a tanárszemélyiség – ahogy Virág is mondta – , aki a háttérből

jelzéseket ad.

H. P.: Van hatása ennek az elismerésnek, mert ez a visszajelzés, hogy van értelme alkotni.

Én csak azóta írok, amióta Dóczyba járok. Nagy elismerés. Iránymutató a jövőmben.

Sokszor hangosan nevettünk, és a lányok mondata egyszer-egyszer így kezdődött „De ezt ne tessék megírni!” S miért? Mert a beszélgetésben nagyon felszabadultan, nyíltan vallottak, és így néhány titkuk tudójaként remélem, hogy elégedettek lesznek a saját bemutatásukkal, hiszen tehetséges alkotók ők, akiknek fontos a nyelvi igényesség, a hangulatok pontos megragadása. S igyekeztem mindent jól árnyalni, aprólékosan, hogy hibát ne találjanak az interjúban.

(Az írásos változatot délutánra ígértem, de egyéb halaszthatatlan teendők miatt fel kellett cserélnem a sorrendet. S mily jó, hogy így alakult. Pár óra múlva Virág a felfoghatatlan öröm meghatottságától el-elcsukló hangon a telefonban arról számolt be, hogy felvették a Előretolt Helyőrség Íróakadémiára. S igen, ezt az e-mailt is egy nap késéssel olvasta. Tehát Virág életében augusztus 31. kettős emlékezetű marad.)

Perla Erzsébet
Fotók: Kovács Panni 11.C