„A tizenhármak emléknapja egy nappal esett születésnapom után, gyakran eltűnődtem rajta, lesz-e valami befolyással az életemre, hogy majdnem hogy nemzeti gyásznapon születtem. Volt apámnak egy óriási képe a tizenhárom aradi tábornokról, meg az önkényuralom többi áldozatáról, amely a hősök mindegyikét abban a pillanatban ábrázolta, amikor és ahogy kivégezték. Batthyány ott térdepelt, széttárta karját, maga szólította fel a katonákat, hogy jól célozzanak, Damjanichot akasztatták, pap állt előtte kereszttel, s a bakó a nyakába pászította a kötelet. Mindegyik képet meg kellett néznem, egyetlenegyet se hagyhattam ki, akárhogy is borzadtam, s mikor a végére értem, apám elszavalta Sárosy rokon Ingeborgját, és rettenetes szavakat mondott a Habsburgokról. Gyűlölte Ferenc Józsefet.
Az aradi tizenhárom kivégzése, Ferenc József machinációi, Sárosy bebörtönzése csak megnyitották a listát, amelyet, ahogy az idő telt, újabb és újabb adatok bővítettek: Habsburg király csapott le a Martinovics-szövetkezésbe bonyolódott ősünkre is, az vette el birtokait, Habsburg király alatt hurcolták gályára pap elődünket. Minden, amit lassan magamba gyűjtöttem, bosszúért kiáltott: alig vártam, hogy megállhassam az osztrákokon vagy legalábbis egy osztrákon. Az volt a baj, hogy nem ismertem más osztrákot a kis ezredesen kívül.
A kis ezredes ott lakott a közelünkben, egy pincsikutyát sétáltatott naponta háromszor, és nagyon szegény kis ezredes volt. Kopott, agyonkefélt kék egyenruhában járt, amely fölé telente valami furcsa, molyrágta prémmel megcsúfolt köpönyeget húzott, vásott, csillogóra subickolt cipője volt, kövérkés, rózsás arcából sápadt-kék szempár nézte fáradtan az utcánkat. „Osztrák a kis ezredes” – magyarázta apám, s csak bámultam, milyen higgadtan mondja, vártam, legalább belerúg, vagy fogad valakit, aki helyette megveri a gonosz idegent, akinek a nemzete annyit sanyargatta a mienket, s elálmélkodtam a felnőttek érthetetlen magatartásán. Lám, minden október hatodikán újra feltépik a sebeimet, de apám bezzeg köszön egy osztráknak, még anyám is mosolyogva bólint a kisztihandjára, a kis ezredes meg raccsol, a hitvány, azt se tudja kimondani tisztességesen, hogy „szervusz”.
Sose köszöntem neki, ő köszönt nekem. Sose fogadtam, és ha egyedül találkoztam vele, tőből rányújtottam a nyelvemet, a kis ezredes elképedve nézett ilyenkor, aztán nevetett, mintha valami kedves tréfának volna a tanúja. Vártam, mikor árul be, sose tette, emiatt is dühöngtem rá, mert egy osztrák miért nem árulkodik, mire vár voltaképpen, talán arra, hogy később tehet valamit, nagyon téved, engem nem csukathat börtönbe, mint Sárosyt, majd én csukatom be őt, ha feljelentem, hogy osztrák, és akkor nézheti, mi lesz a sorsa.
Évtizedeknek kellett elmúlniuk, hogy megriadjak a gondolattól, ki lehetett ez az ember, és hogy került oda a mi városunkba. Miféle balvégzet igézte oda Bécs helyett ziháló, hájas kis kutyájával, s ugyan hogy maradhatott annyira egyedül, hogy nemcsak a hadsereg meg a családja, de az Isten is elfeledkezett róla. Mi lehetett a tragédiája? Mindig van arra valami magyarázat, ha egy ember meg egy kutya ketten maradnak, csak egyedül.
Most már szégyellem, hogy hozzávágtam a süteményt kopott uniformisához. Kis bácsi boltjában történt, ott ólálkodtam, pénzem nem volt, aznap Kis néni szolgált ki, ez azt jelentette, hogy nem kaphatok semmit sem ingyen. Akkor bejött a kis ezredes, rendelt valami tésztát, és neki akart látni. Csillogott a szeme, úgy örült az egy szem süteménynek, amit megengedhetett magának, aztán meglátta, hogy én is ott állok, rút, undok manó, méregetem megvetéssel, és ha nem sejthette is, hogy éppen most sorolom magamban a tizenhárom aradi vértanú nevét és az osztrákok összes nemzetem és speciálisan apai-anyai családom ellen elkövetett bűneit és a Habsburgok álnokságát, azt azért érezte, hogy nem szeretem őt, és haragszom rá valami miatt. Már kezében volt a villa, letette. Most már azt is rekonstruálom, hogy nyilván nehezen tette le, mert olyannak látszott az a kis ezredes, aki ritkán vásárolhat süteményt magának. Leemelte a tányérról a tésztáját, nagyot nyelt, és odaadta a kezembe. Nem szólt, csak rám mosolygott, ebből kellett volna megértenem, hogy egyem meg.
Odavágtam hozzá. Úgy éreztem magam, mint egy szabadsághős, mint aki törlesztett valamit a nemzet nevében. Nem szaladtam el, eszem ágában se volt, és az se jutott eszembe, hogy féljek, mi lett volna nekem félnivalóm, nincs már Habsburg-uralom. Ki akartam élvezni a győzelmemet, de nem sikerült. A kis ezredes pénzt tett a pultra, a süteményt, ami kék zubbonyáról a földre pottyant, kikerülte a lábával. Elővette a zsebkendőjét, kicsit törölgette magát, aztán kilépdelt a boltból, nem nézett rám, nem is szólt. Kis néni megjött a konyhából, új tepsi krémest hozott, eltette a pénzt a pultról, felszedte a süteményt, nem kérdezte, mi történt, magamtól meg nem mondtam el, pedig úgy szerettem volna, ha megdicsérnek. Később otthon se beszéltem arról, mit csináltam, s erre nehezen találtam magyarázatot, mert büszke voltam magamra, és valahogy mégsem akaródzott elmesélni.
Nem adott ki rajtam, csak soha többet nem köszönt. Különös módon, attól fogva én vártam, hogy megszólítson, mert a diadalérzet, az öröm, a kajánság, minden, amit akkor Kis bácsi üzletében éreztem, valahogy elpárolgott belőlem. Elkezdeni köszönni, mikor soha odáig nem üdvözöltem, nem mertem azok után, különben is zavarba hozott annak a felismerése, hogy valami indulat eltűnt belőlem, valami más lett, hirtelen egészen más, nem haragszom már, csak éppen nem tudom indokolni, miért. Apámat változatlanul üdvözölte raccsoló szervuszával, anyámnak is tovább mondta a kisztihandokat, járt tovább a házunk előtt, aztán egyszer csak a kutyája nem kísérte már. Attól fogva egyedül járt, már nem sokáig, végül aztán nem jött többet, eltűnt (…)
Felnőttnek lenni, és felnőttként elviselni az embernek hajdani önmagát azért nem könnyű, mert senki sem szeret bodeni lovas lenni, s tudomásul venni, aminek a tudomásul vételétől egy bodeni lovas se menekülhet. Nagyon kicsi voltam még, de annyi mindent megéreztem – hogy nem éreztem meg a kis ezredesről, hogy kövér kutyáján kívül még más is ott lépked mellette-mögötte, az, amitől már akkor, kisgyerekként is, szinte a háborúnál is jobban irtóztam: a tökéletes magány.”
(Szabó Magda: Ókút, részlet)
2023-10-10