Azt gondolom, hogy akik a Magyar Református Egység Napjának valamelyik pontján bekapcsolódtunk az ünnepi programokba, azoknak az életében – túlzás nélkül mondhatom – , hogy kitörölhetetlen nyomott hagyott ez az élmény, ha megérezték benne, hogy ereje van a jelmondatunknak: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”
A megnyitón Papp László polgármester úr beszédéből két gondolatot emelek ki: a református egyház példát mutatott, amikor felismerte azt a küldetést, hogy elérkezett a történelmi pillanat, hogy a szétszakított reformátusok közösségét egyesítsék. Szabó Magda gondolatait idézve, pedig bennünket is arra biztatott, hogy a Nagytemplomot meglátva – az íróhoz hasonlóan – az jusson eszünkbe, hogy magyarok vagyunk.
A rengeteg program közül a közös versmondást ragadom ki, mert a dóczys diákok, és tanárok is ott álltak az Emlékkertben a lépcsőn, és Ady Endre halálának a századik évfordulója apropóján a költő A Rákóczi vén harangja című versét szavaltuk Csikos Sándor színművész vezényletével. Aztán vártuk, hogy délben meghalljuk azt a zengő hangot, és megérintse a lelkünket az a rácsodálkozás, hogy hány évszázad óta kíséri ez az emberek lépteit…, s közben átjár bennünket velőig a jó, a tisztaság, a harmónia utáni vágy, s talán a meghatottság is.
Ahányan ma ott álltunk a Nagytemplom előtt, és főtiszteletű dr. Fekete Károly püspök úr igehirdetését végighallgattuk – a megannyi szolgálattevő lelkészekkel együtt – felemelő hangulatnak voltunk részesei, és a szívünkre helyezett sok gondolat közül itt csak foszlányokat tudok most kiragadni, elsősorban azt, ami bennem a legmélyebb hatást váltotta ki. Ne engedjünk annak, hogy bármit is elraboljunk az Isten dicsőségéből, és az embernek, ha nem jó egyedül, akkor a sebzett emberre ez még inkább igaz. S oly sok minden van, ami eltéríthet bennünket az Isten közeléből. De a XXI. században is meg kell hallani a remény prófétáit, akik Zakariás példáját követve hirdetik Isten igéjét. S ne legyünk mi sem álmosak az Isten álmától.
Bogárdi Szabó István püspök úr szavai alatt, amikor az eljövendő Jézusról beszélt a Biblia lapjait fújni kezdte a szél. Hosszan, egymás után lapozta a láthatatlan kéz a Szentírást. Kell-e ennél nagyobb jel, hogy az élő Isten köztünk volt ma is? S aki figyelte a felhők mozgását, az oly sok szimbólumot sejthetett meg…
S mi fért még a mai napba, ami hétköznapi, de meg kell benne látni azt, ami a keresztyén odafordulás lényege? Kiderült számomra, hogy egyik volt kolléganőnk kisebbik lánya egyidős az Egység Napjával pár nap különbséggel. A Déri Múzeum előtti térre igyekezve egy volt dóczys jött velem szembe, aki ezen a hétvégén látogatott haza, és az idén esedékes tízéves osztálytalálkozóra készülődik, és büszkén mutatta be 10 hónapos kisfiát, Mátyást… S a téren a tömegben kit ismersz fel nagyon-nagyon messziről, és vajon ki lát Téged sok száz méterről, akit Te nem vettél észre? A nap szimbóluma lehetne, ahogy egy kisfiú a Himnusz eléneklése előtt belekapaszkodott a Kossuth-szobron látható zászló rúdjába… S vajon miért fordulsz vissza félútról, mert visszahívott Vajda János Új világosság jelenék kórusműve az Egyesített Református Kórus előadásában…?
A következő útravaló igét húztam a Károli Gáspár Református Egyetem standjánál, és ezt most megosztom a honlapunkra látogatóinkkal, „Közösségben van az Úr az őt félőkkel, szövetségére tanítja őket.” (Zsolt 25:14)
Perla Erzsébet