Szakács Bence

Szakács Bence vagyok, 2005-2011 között én is a Dóczy padjait koptattam. 6. osztályos voltam, amikor valamilyen úton-módon úgy döntöttem, lépek, és gimnáziumba fogok járni. Egy ismerősöm akkor itt tanult, ő mesélt az iskoláról, és megtetszett. A felvételhez szükséges próbatételek után sikeresen a Dóczy gimnázium soraiba kerültem, ahol „pályafutásom” kezdődött. Álmosdról jártam be minden egyes nap, ami 35 km nagyszerű, 1 teljes órás utazást jelentett az akkori Hajdú-Volán Ikarus 280-as csuklósaival. Azelőtt 8 perc sétára volt a suli a faluban. Hatalmas váltás volt, szinte egyik pillanatról a másikra kerültem ki a nagyvilágba úgy, hogy nem ismertem Debrecent, és az iskolában szinte senkit, de mondanom sem kell, megérte továbblépni. Nagyszerű, családias környezet várt minden reggel, ahova a kifli-kakaó kombómmal bebattyogva biztonságban éreztem magam. A gimnázium nem csak biztonságot adott nap mint nap, hanem rálátást a mindenkit körülvevő világra és felkészített minket, hogy rövid időn belül részesei leszünk annak. Egy nagyszerű osztályba kerültem, amit egy kivételes és nagyszerű ember igazgatott. Talán az iskolán belül ő volt a 6 év alatt az egyik legmeghatározóbb ember, aki hatással volt rám, és minden osztálytársamra. Miután megismert minket, próbált mindenkit a számára megfelelő úton terelgetni úgy, hogy mi nem is biztos, hogy akkor tudtunk róla. A maga módján tartotta vaskezű szigorát, de mindig tudtuk, jót akar nekünk. Megtanított minket a többi pedagógustársával együtt tiszteletre, becsületre és kitartásra. Az örökre szóló barátságok és kapcsolatok mellett ezen dolgok a legmeghatározóbbak, amit a Dóczy számomra adott. Bármilyen gondunk, problémánk volt, segítséget nyújtó kezekre találtunk és nem csak a tanárok részéről, hanem a takarítónők, a portás nénik, a konyhás nénik és a gondnokok személyeiben is, és ez igaz a mai napig. Sosem akartam részt venni a felsőoktatás zavaros világában, de néhányan azt mondták, nincs vesztenivalóm, próbáljam meg. Beadtam a jelentkezést több helyre, végül Gödöllőn tanultam tovább a Szent István egyetemen, Mezőgazdasági – és Élelmiszeripari Gépészmérnök szakon. A gimiben földrajz faktos voltam, azt szerettem. Az egyetemen azt mondták, hogy mindenféle előképzés nélkül nem lehet elvégezni ezt a szakot, de tévedtek. A Dóczy felkészített arra, hogy ha kell, a jég hátán is megéljünk, így az ott szerzett ismereteket felhasználva kitartóan küzdöttem, és 2016-ban Mezőgazdasági Gépészmérnökként végeztem. Ma szerelőként dolgozom, ahol mezőgazdasági gépek teljes körű javítását végezzük szerte az országban, ezzel a gazdaság egyik jelentős ágazatának a háttértámogatói vagyunk. Nem áll távol a mérnöki munkától, viszont azt csinálom nap mint nap, amit szeretek, és ez nagyon fontos. Végül, de nem utolsó sorban a családomat is a Dóczynak köszönhetem, hiszen itt ismertem meg a barátnőmet, aki mára a feleségem lett, és aki a kislányom anyukája. Sosem tudhatjátok, mi vár rátok a jövőben. Nyitottan kell hozzáállni a dolgokhoz, és a problémákat megoldva emelt fővel tovább kell lépni. Mindegy, hogy milyen úton indultok el és hogy a szomszéd barátnőjének a lánya szerint milyen ciki, amit csináltok, csak az számít, mennyire szeretitek a munkátokat, ami meg fogja a mindennapjaitokat határozni. Ehhez a legjobb alapot a Dóczy gimiben megkapjátok!

Vissza