1995 óta április 23. a könyv világnapja. Nézzék el nekem, hogy a gondolatok csak egy nap múlva születtek meg ennek a jeles napnak a kapcsán! Ma az első hajnali óra azzal telt, hogy költeményeket hallgattam a YouTubon. S Bessenyei Ferenc hangján megszólalt Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című verse, és én ugyanazt éltem át a nyugovóra térés után, mint a lírai én: „Ám a gép az agyban/ zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban, / csak forgolódtam dühösen az ágyon,/ nem jött az álom.”. Bár én is közel álltam hozzá, hogy felkeljek rögzíteni a gondolatimat a könyvek kapcsán feltoluló érzéseimről. De aztán Radnótival ellentétben hozzám megérkezett az „álom, az enyhet adó”.
Egy magyartanárnak – egy szimbólumokkal teli ábrázolásban – a könyv lenne az attribútoma. S bevallom Önöknek, hogy a távoktatás első heteiben a könyveket messze elkerültem, mert napokon keresztül hiába vettem a kezembe egy regényt, mert nem bírtam figyelni a felkínált szövegvilágra, mert nem tudtam elvonatkoztatni a mi megváltozott világunk riadt ijedelmétől. Úgy éreztem, hogy nem vagyok képes megnyitni a szívem az irodalomnak.
Kamaszkoromban hamar ráébredtem, hogy én azzal tisztelem a könyveket, hogy nagyon megfontolom, hogy kinek ajándékozok könyvet. Nyilván ezen megdöbben most sok olvasó. De igen, könyvet ajándékozni nehéz… Miért? Vannak könyvek, amelyek olyan mély hatást gyakorolnak ránk, amit a hozzánk közelálló barátokkal meg akarunk osztani élményként. De ezzel el is áruljuk magunkról, hogy mi az, ami a mi szívünk közepében érték, vagy mi után vágyódunk, mitől félünk. Állandóan ki vagyok annak téve, hogy könyveket várnak tőlem ajánlásba, sokszor vadidegenek is, de a jó könyv balzsam, és ilyenkor úgy érzem magam, mint valami lelki javasasszony…
Halványan emlékszem egy idézetre, ami hosszú időn keresztül meghatározta az olvasáshoz való viszonyom, de csak tartalmában tudom már felidézni: „Gyávaság, barátom, letenni a könyvet, mielőtt elolvasnád.” Én akkor nagyon rendes, nonkonformista (nem ismertem még akkor ezt a szót) kislányként többnyire mindenen átrágtam magam, akkor is, ha úgy éreztem, hogy legszívesebben félredobnám. Ez a szokásom ma már megváltozott, és merek másik könyvet kinyitni, ha időrablásnak érzem a továbbhaladást. De van egy hely, ahol ezt nem tehetem meg… az iskolai önképzőkörök (Ka-Va-L-Ká-D olvasókör két tagozata), hiszen ott a diákok kívánságára áll össze a lista, és mindent, de mindent el kell olvasnom, ha a beszélgetést jól akarom vezetni. Nem dönthetek szabadon, mert korábban magyartanárként magamra vettem a küldetésként azt a keresztjét, hogy népszerűsítem az olvasást.
S képzeljék, hogy a héten pont ez hozta vissza az olvasás élményét az életembe! Az olvasókörök társaságát nem szakította szét a koronavírus-járvány, mert Discordon ugyanúgy beszélgetünk. Már közel jártam hozzá, hogy lemondjam a következő alkalmat, de erőt vettem magamon, és hajnalig olvastam a soron következő könyvet, és alig vártam, hogy a szinkronóráim után folytassam, s végre pár hét után újra képes volt a lelkem engedni annak, hogy az olvasás élménye elragadjon.
Nem dicsértem, nem magasztaltam a könyveket, csak az én világomon keresztül megmutattam Önöknek a rangjukat. Tudják mely könyvek a legértékesebbek számomra? Azok a könyvek, amelyeket a középiskolai magyartanárom és a történelemtanárom (feleség és férj ) hagyatékából az orvos fiuk ajándékozott nekem a szülei csodálatos könyvtárából. Életem egyik legfájóbb emléke, amikor értem megbontottuk a polcok szép, katonás rendjét. Ennek a tanárházaspárnak mindig szájtátva néztem a roskadozó könyvespolcaikat, s most az utánuk örökölt könyveket kézbe véve, szálkás betűiket megtalálva a kötetekben, vagy egy finom jelzésüket látva hálás vagyok Istennek, hogy a szeretetet tárgyiasult jele van velem a mindennapokban.
Önöknek melyik a legkedvesebb könyve? S kitől kapták életükben a legmeghatározóbb könyvet?
Perla Erzsébet