Az összefolyó napok közt egyetlen biztos pont van, hogy március 16-a óta távoktatás keretein belül folytatjuk a közös életünket. S innen-onnan is: kollégáktól, diákoktól kapom a rádöbbentő üzenetet: „eltelt egy teljes hónap”. A honlapunkon hetek óta a legfontosabb hír a Moodle felület elérése, és minden más háttérbe szorult. Én magam is gyakran éreztem azt, hogy tennem kell valamit, hogy a nagyhatalmú urat kiüssem a nyeregből. Felidézi bennem a modorosság szót, azt, hogy neki módja nyílik arra, hogy naponta találkozásra kényszerítsen, úgy, hogy közben olyan, mintha én választanám őt szívrepesve. Nem kerülhetem el, csak rajta keresztül vezet most a lelkiismeretem szerinti tanítás megvalósítása.
Az utolsó tantermi hét (én így nevezem a régi életünket) mély nyomot hagyott bennem. Szerdáig a jövőre készültünk a megszokott módon: szóbeli elbeszélgetések zajlottak a felvételi eljárás keretén belül. De a napról napra meghozott intézkedésekben ott volt a jel, hogy hamarosan megváltozik a mindennapi életünk. Az utolsó pénteket belengte az az érzés, hogy az elköszönés nem egy hétvégére szól. S igazgatónő azokban a napokban a koronavírus mellett mindig megemlítette az iskola előtt korán virágba borult tulipánfát… láttam – ahogy egyszer a folyosón elhúzva a függönyt – ő is ennek a látványnak a szépségébe temetkezve gyűjtötte az erőt. Persze ahogy lenni szokott, most is volt rá példa, aki odavágta: „Minek nyílik, úgyis lefagy még!”. S én dermedten álltam ennek hallatán, mert lehet, hogy a sorsa az, hogy meggyötörje a ráfagyó jég, de mit tehet ő arról, hogy érzékeit becsapták a körülmények, és megeredt az élet benne… Bennünket, embereket is sokszor nem az csap be, hogy túlontúl bízunk a környezetünk ígéretében, és megindulunk valami jónak hitt irányba…? S valóban ennek a tulipánfának ebben a tavaszban a pihe-puha hópelyhekkel találkoztak a finom, könnyen sérülő sziromlevelei… S ezt mi nem láttuk, mert távol voltunk, és nem siettünk azon a reggelen az iskolába. S kérdés, hogy gondolkodtunk volna-e ezen álmosan, fázósan…
A négy hete tartó időszak paradox, hiszen ki merné ezt az időszakot a természetes, megszokott közegünknek tekinteni… Bizarr mégis, hogy a legintimebb szféránkból ki sem mozdulva élünk a munka és a magánélet furcsa keveredésében. Ide érkezik naponta a statisztika, néha a félelmek hulláma, a bizonytalanság, mert senki sem látja a végét, hogy mikor lehet majd újra szabadon járni-kelni a világban.
A húsvétkor kapott üzenetekben nagyon sok volt a hiányleltár készítése: mi nincs… Az idei böjti időszak a húsvéttal nem ért véget, mert a jövőért továbbra is áldozatot kell hoznunk. S lázadó mivoltom most arra fordítom, hogy az ötödik hétbe lépve azt vegyem számba, amiért köszöntet tudok mondani. Tehát köszönöm…
- …hogy jöttök a Discordon szinkronórára, és a nappalimban hallom a
hangotokat, akiket tanítok, és éreztetni tudjuk egymással: „egy hajóban evezünk”. - …hogy a leveleitekben van megszólítás, tiszteletteli hang, elköszönés és aláírás, mert nem felejtkezhetünk el az új körülmények közt sem az emberi mivoltunkról, így az illemszabályokról sem.
- …. hogy mindent igyekeztek mozgósítani, átmenteni, amit megtanultatok a tanteremben tőlem, és van közös nyelvünk, amit beszélünk az anyanyelven túl.
- …hogy felfedezitek a törekvést, amikor a digitális kompetenciában rejlő új módszertani lehetőségek nyomokban fellelhetőek a Moddle felületén.
- … hogy sokan kimondjátok, vágytok vissza a tanterembe, és a legnagyobb tanári igyekezettel előállított segédanyag sem pótolja azokat az órákat, amelyeket a tanteremben lehet átélni. (S közben kuncogok magamban, hogy hiába szorították ki a divatos szakkifejezések a rejtett tanterv fogalmát, mert most éled újjá,
megtapasztaljuk, hogy bizony, ezt nem lehet csak személyesen átadni… )
Láttam a tulipánfát a Dóczy előtt nagyhét szerdáján. Csak zöld levelei vannak. Vár bennünket vissza. Szabó Magda Az ajtó című regénye ihlette emlékházba csalogató alkotás, pedig soha ilyen mélyen nem üzeni, hogy a világ kívül rekedése, a világtól való tudatos elzárkózás megnyomorítja az embert, akkor is, ha ezt a jövőért vállalva kell megtennie mindenkinek.
Perla Erzsébet